Érteni valamihez: szabadság, nem érteni semmihez: rabság

Kegyetlen mondatnak hangzik, így első olvasásra. De ha elkezdjük boncolgatni az értelmét, rájövünk, hogy fontos gondolatra világít rá. Egy olyan gondolatra, amit a régmúlt idők emberei még nagyon is értettek, de a 21. század lakói hajlamosak elfelejteni.

Sokat hallunk arról, hogy milyen sokoldalú, korszerű, modern oktatásban részesülnek gyerekeink az iskolákban, de félek, hogy ez a tanítás nem eredményez valódi hozzáértést. A hatalmas mennyiségű tananyag nem ad lehetőséget elmélyült ismeretszerzésre, csak felületes, rohamtempóban végzett elméleti fejtágításra.

A gyakorlati ismeretek nagyon hiányoznak az oktatásból, holott érteni valamihez, sok esetben gyakorlati tudást jelent. Valódi helyzetekben az elméleti tudás alkalmazását, törvényeinek felismerését, esetleges továbbgondolását. És máris a kreativitás talaján sétálgatunk.

A kreativitás soha nem fog fejlődni egy gyerekben, ha visszamondja az évszámokat, fogalmakat, törvényszerűségeket, de soha nem látta hogyan is illeszkednek ezek bele a világ rendszerébe. Nem tapasztalta valóságosan “működni” az elméleti órákon megtanultakat. Az iskola állítja, az életre neveli gyermekeinket, de a mindennapi életben sokszor gyakorlati, megoldandó problémák is felmerülnek, amelyekre nem lehetséges elméleti választ adni, kézi munkára van szükség. Felvarrni egy leszakadt gombot, megélezni egy kést, kicserélni egy villanykörtét stb. Ilyenkor pedig megáll a tudomány….

Sajnos a mai gyerekek, nem találkoznak az oktatás során aktív, alkotó tevékenységgel, kizárólag elméleti információkhoz juttatják őket napi szinten. Ennek oka, hogy az erre ösztönző órák csaknem eltűntek a tantervekből.

Nem újkeletű és nem csak nálunk jellemző problémát feszegetünk, óriási irodalma van világszerte. Gondolom, a kedves olvasó is kitalálta már, milyen “eltűnt”, gyakorlati tantárgyakra gondolunk. Hát persze, hogy a vizuális kultúrára, rajzra vagy éppen a technikára! A lesajnált, félresöpört, mostohán kezelt tantárgyakra, amelyekre a készségtantárgy címkét aggatták, szemben a “főtantárgyakkal”.Ha ezeket igazán jól tanítanák az iskolákban, rengeteg segítséget nyújtanának vele nemcsak a szülőknek, de a gyerekeknek is későbbi életük során. Arról nem is beszélve, mekkora öröm a nebulók számára egy-egy alkotó feladat elvégzése! Most meglepődtek, ugye? Igen, örömet szerezne,

mert felmérések és saját tapasztalataink is bizonyítják, hogy a gyerekek több rajz és technika órát szeretnének.

Amikor egy iskolában tesztekkel felmérték, hogy a gyerekek milyen tehetségterületen mutatnak érdeklődést – a későbbi fejlesztésük érdekében – kiemelkedő volt azok száma, aki a téri-vizuális irányt választották. Nem azért, mert buták, vagy lusták lennének, hanem, mert:

• olyan területeket mozgat meg bennük egy-egy kreatív feladat, ami újdonságot jelent számukra
• felismerték, hogy sok kreatív feladat elvégzését követően sokszorosan könnyebb számukra más tudományágak tananyagának elsajátítása
• rájöttek, hogy ez a fajta tevékenység sokkal közelebb áll a való élethez
• folyamatosan keresik, hogy bizonyos iskolai tudásanyagokra az élet mely területén, és milyen formában lesz szükségük, de eddig nem sok ilyennel találkoztak
• valóban ez a terület érdekli őket a leginkább, hiszen a gyerekek imádják a designt, a mobilt, a vagány cuccokat, az autókat, a weblapokat, applikációkat
• …

Tehát igény lenne, de nincs fogadókészség…

Így hát ezek a gyerekek, a rengeteg elméleti tudással „felvértezve” megérkeznek a felnőttkorba. A legkézenfekvőbb út elhelyezkedni egy munkahelyen, ahol jó esetben van mód kreatív társakkal összekerülni, rosszabb esetben, áhítozni egy szabadabb élet után.

De nem csak a munka világában lenne nagyobb szükség hozzáértésre, gyakorlati ismeretekre. Vegyük a hétköznapokat.

A régi emberek a saját házukban és körülötte szinte mindent meg tudtak csinálni.

Örökölték a tudást és a hozzáértést a szüleiktől. A gyerekeket a mindennapi élet nevelte, látták, utánozták a különböző napi tevékenységeket és egyre ügyesebbek és ügyesebbek lettek. Végül teljesen elsajátították a háztartásokban alapvető gyakorlati szaktudást: főztek, sütöttek, fontak, szőttek, varrtak, hímeztek, festettek, kalapáltak, fűrészeltek, bútort faragtak… Ez a hozzáértésre és a való életre nevelés volt.

És a szabadság. Nem függtek másoktól, ha szükségük volt valamire elkészítették, olyanra amilyet ők szerettek volna. Szabadon alkottak, kiteljesedtek. Lehetőség volt arra, hogy kiderüljön az élet mely területén, milyen szakmához, tevékenységhez van tehetségük. Manapság nagyon kevés gyerekről derül ki az oktatási rendszer során, hogy miben kiemelkedő, ugyanis nagyon szűk skálán mozognak az iskolai tevékenységek, ezekben pedig csak nagyon kevés tanuló tehetséges (főként humán területek). A legtöbben később a kétkezi, gyakorlati munkában (gondolunk itt például: a kőművesre, lakatosra, az építészre, az erdészre, a divattervezőre stb.) válnak kiemelkedővé, ez a tehetségük a teljes kötelező iskolarendszer idején rejtve marad.

Ma kiszolgáltatottak vagyunk, mert már a régiek tudásának töredékéhez sem értünk. Persze ilyenkor azzal nyugtatjuk magunkat, hogy az ilyen típusú tudásra már nincsen szükségünk. Azonban ez csak önáltatás.

Tény, hogy jelenleg nem kell fonalat fonnunk vagy szőnünk, de a lakást kifesteni, egy finom ebédet megfőzni, házi süteményeket sütni, kijavítani egy kerítést, megvarrni egy elszakadt zoknit, megjavítani egy kicsúszott csatlakozót, beverni egy szöget, ma is kell(ene). Ha értünk hozzá, szabadok vagyunk, de ha nem, akkor keresnünk kell valakit aki ezeket a pofonegyszerű munkákat komoly össszegekért elvégzi helyettünk. Ez pedig a „rabság” első lépcsőfoka.
Tegyük a gyerekeinket szabaddá!

Képek forrása: Pixabay