A játék nem pénzkérdés

Az  emberek mióta világ a világ játszanak. A játék tulajdonképpen a valóság utánzása, mely a gyerek felnőtté válásának folyamatában a képességek kibontakoztatásának legjobb eszköze. A játék a személyiséget sokoldalúan fejleszti, mint a kézügyesség, vizuális fantázia, eszközhasználat, mozgáskultúra, mozgáskoordináció, alkalmazkodóképesség, kudarctűrés, együttműködés, empátia. A test-lélek-szellem fejlődésében a játék mindig fontos szerepet játszott, de óriási változáson is átment. Hogy a változások jó irányúak voltak-e vagy rosszak, folyamatos vita tárgya. Mitől fejlődik jobban egy gyerek? A folyton villogó, beszélő, zajongó, akár minőségi, akár ízléstelen műanyag játékoktól? Vagy a saját kezűleg készített, kreatív, gondolkodásra késztető játékszerektől?

Természetesen az imént részletezett játékok a két végletet jelentik. A 21. század gyerekei már legtöbbször az első típusba tartozókkal játszanak, de nem volt ez mindig így. A mai gyerekek dédszülei, nagyszülei közül kevesen mondhatják el magukról, hogy gyárban készült, kifinomult játékaik lettek volna. A régi korok gyerekei számára a játékokat a szüleik készítették, vagy ők saját maguknak. A gyerekek számára végeredményben minden játéknak tekinthető. Az egyszerű háztartásban használatos eszközökbe is belelátják a játék lehetőségét. Bármi bármivé átalakulhat a játék során, egy seprű nyele, kiváló lóvá válik a kicsi kezében. De az udvaron talált kövek, botok, növények termései is többféle szerepet betölthetnek.

Nézzük hát, milyen játékaik voltak a régieknek?

Nem szükséges túl messzire visszamenni az időben ahhoz, hogy  kézzel készült játékokra akadjunk. Szinte az 1960-es évekig a legtöbb játékot házilag készítették. A gyermekjátékok alapanyaga a házban és a ház körül megtalálható volt, nem volt szükség kiegészítőket vásárolni. Kukoricacsutkát, rongyokat, bogáncsot, fadarabokat, tobozt, zsineget, kavicsokat, köveket használtak fel az elkészítésükhöz. A játékok többségét, sokszor rendkívül egyszerűen csak összekötözték, összevarrták, de voltak köztük bonyolult felnőtt kézügyességet igénylők is. 

Babamódi

Kukoricacsutkából és a kukorica csuhéjából készültek a lányok kedvencei a csutkababák. A kukorica héja fantasztikus anyag, kiszáradás után kicsit újra kell nedvesíteni és már alakítható is, a babák ruhája és kendője vagy pólyája készült belőle. A kész baba kukoricahajat kapott a fejére. Babákat is változatos anyagokból készítettek. Népszerűek voltak a rongybabák, a kötött vagy horgolt babák is, ruháikat szintén saját kezűleg varrták a lányok, ezzel pedig nagyon hamar belekóstoltak a szabás-varrás fortélyaiba. A babáknak persze házakra is szükségük volt, így ügyes kezű apukák vagy nagypapák szépséges babaházakat barkácsoltak, legtöbbször fából vagy papírból, hozzájuk való icipici bútorokkal. Óriási örömmel töltött el egy korabeli gyereket, ha efféle játékkal örvendeztették meg a szülei.

Ugróiskola

A lányok nem csak a babáikkal szerettek persze játszani, a mozgásos játékok a szabadban éppúgy lekötötték őket. Gyakran játszottak ugrálókötéllel úgy, hogy két egymással szemben álló hajtotta a kötelet, a harmadik pedig addig ugrálta át azt, amíg el nem rontotta és beleakadt a lába, persze mindezt mondóka vagy dalocska kísérettel.  Az ugróiskola is elterjedt volt, de nem csak a manapság ismert kereszt alakú, hanem annak sokkal összetettebb és más formájú változatai  is. Érdemes őket felkutatni és kipróbálni.

Játék a szabadban

A szabadban ma is labdázni szeretnek a legjobban a gyerekek, ez szerencsére nem ment ki a divatból. Régen a labdát rongyból vagy nemezből varrtak, de később már felfújható bőr labdájuk is volt a gyerekeknek. Sokféle módon játszottak vele, dobálták egymásnak és a falhoz rugdosták, kidobóztak, cicáztak. A labdát falhoz dobáló játékot, labdaiskolának nevezték és főleg lányok játszották. A mi gyerekkorunkban is népszerű volt, a szövege és a dobások száma, módja tájegységenként változhatott.

Amikor mi játszottuk, ezt a szöveget mondtuk hozzá:

Egyenlőre
két kettőre
három hatra
hat kilencre üsd ki tízre tizenegyre (a mondóka ütemére két kézzel falhoz dobja a labdát)
gyertyatartó (feldobja a labdát magasra)
vaskoppintó (a feldobott labda pattan egyet a földön, ezután elkapja)
egyet falba (ismét két kézzel a falhoz dobja a labdát)
tízet földbe (tízszer a földhöz pattintja a labdát)
kis taps (a labdát a falhoz csapja, majd mielőtt elkapja, tapsol egyet)
nagy taps (a labdát a falhoz csapja, majd mielőtt elkapja, kettőt tapsol)
csavarintás (a labdát a falhoz csapja, majd mielőtt elkapja, maga előtt könyökben behajlított kézzel, köröz egyet az alkarjaival)
mellbe vágás (a labdát a falhoz csapja, majd mielőtt elkapja, dobol az öklével kettőt a mellkasán)
jobb láb, bal láb (a labdát először a felemelt jobb lába alatt csapja a falhoz, utána megismétli ezt a bal lábbal)

Szinte kizárólag a lányok játéka volt a gumizás, biztosan sokan emlékeznek még rá. Szünetekben az iskolaudvaron három lány játszotta, úgy hogy ketten egymással szemben állva, egy hosszabb gumipertli kört kifeszítettek a lábaikon. A harmadik gyerek ugrált a gumikon, különböző ugrásokat bemutatva, majd ha elrontotta helyet cseréltek.

Egy korabeli gyerek egy fém karika bottal hajtásában is kiélhette játékkedvét, főleg ha az utcán egymással versengve lehetett önfeledten szaladni. Télen a csúszkálás, korcsolyázás, hóból építkezés jelentett szórakozást. A szép tavaszi időben papírsárkányt eregettek, a patakban hajót úsztattak, az udvaron homokvárat építettek vagy hangszereket fabrikáltak. Bodza vagy mogyorófa ágából furulyákat, sípokat, tökből dudát, nádból, kukoricaszárból hegedűt.

Ha végiggondoljuk hányféle játékszerből, milyen sokféle játéklehetőség adódik, rádöbbenhetünk arra, hogy a játék egyáltalán nem pénz kérdése. A legbanálisabb anyagokból és eszközökből, melyek egy háztartásban megtalálhatóak lehet játékot készíteni, vagy egyetlen játékszerrel – mondjuk labdával – számtalan módon játszani.